Rengeteget böngészem az IMDB hírhedt top 250-es listáját, újabbnál újabb filmklasszikusok után kutatva, hiszen mindig van mit nézni, a filmes látókört szélesíteni. Végzett filmelméleti hallgatóként sokáig zavart a tény, hogy a hosszú évek óta legelső helyen rendületlenül regnáló (A) remény rabjait nem sikerült beékelnem a megnézendő alapművek közé. Éppen ezért pár hónapja úgy döntöttem, hogy ezt a tarthatatlan állapotot felszámolandó, megnézem, hogy milyen is az a film, ami majd’ mindenki szerint is tökéletes.
Bár nem lenne szabad elvárásokkal leülni egy film elé, úgy, hogy még nem is láttuk, de eme remek hírneve nem engedte a teljesen elfogulatlan, előítéletmentes kezdést. Az IMDB-s lista bár tudott, hogy nem mindig a legerősebben mérvadó sorrendet prezentálja, de hellyel-közzel megbízhatónak tartom. Az oldalon bárki értékelhet, aki regisztrál, szóval a legnagyobb laikustól a trollon keresztül az elismert kritikusig mindenki véleményezheti a látott (vagy nem látott) műveket egy 10-es skálán.
Ezen a ponton belefolyhatnék egy filmelméleti vitába, hogy kinek értékes vagy értékesebb a véleménye, hogy kire kell, lehet hallgatni, hogy fontos-e, hogy valaki, aki értékel egy filmet az tudja, hogy x jelenetnek a német expresszionista művek adtak ihletet, aminek az egyik legkiemelkedőbb darabja a Dr. Caligari mellyel rengeteg közös vonása van az akkori skandináv filmeknek. Véleményem szerint, is. Kell a laikus, aki tudja úgy nézni a filmet, hogy a hatását méri fel, hogy a saját mechanizmusait értékeli, de kell a teljes kontextus is, hogy érthető legyen, hogy egyes megoldások miért olyanok, amilyenek.
Szóval a hírhedt film. Ahogy írtam, hatalmas elvárásim voltak felé és ez lehet, hogy hiba volt. De nem tudtam elképzelni, hogy egy 1994-es alkotás évek óta töretlenül a legnagyobb közönségbarát film legyen, mikor rengeteg, hihetetlenül nívós nemzetközi példával találkozhattunk azóta (nem olvastam se előtte, se utána az alapul szolgáló könyvet). A történet a következő: Egy fiatal, sikeres bankárt feleségének megölésért börtönbe zárnak, annak ellenére, hogy ártatlan. Andy (Tim Robins) sok mindent megtesz ártatlanságának bizonyításáért, azonban hosszú éveken keresztül sikertelen. A börtönben azonban összebarátkozik egy társával, Red-del (Morgan Freeman), akivel szabadulásuk után ismét összehozza az élet.
Rengeteg problémám van ezzel a filmmel, ám ezeknek nagyja közel sem ingerelt volna fel ennyire, ha nem ezen az előkelő helyen uralkodna. Az első és legfontosabb az egész filmen átívelő, jelenetekbe besikló és körbefonó, az aurádat is nyálazó, klisé-fanfárok begerjedő üvöltése, az, ami miatt már fáj a tenyered, meg az arcod a csapkodástól. A nézők torkán lenyomott morális fennhatóság, ami üvölti, hogy „Nézd, még is ő a jó!”, ami mellett már a Kis herceget idéző középkorú, morális útmutatásai enyhítő és megosztó fuvallatok lennének.
Hogy ne csak a vakvilágba beszéljek, hanem konkrét példát is mondjak, itt van a híres „opera jelenet”, ahol Andy felrak egy operalemezt a sok munkával kiváltott irodában, ahol dolgozhatott, úgy, hogy a hangszóróból az összes fogvatartott hallhassa. A jelenetben egy százasszög komplikáltságával bíró szimbolikát, azaz a zene és szabadság összekötését és a tökéletes ám elnyomott protagonista h i h e t e t l e n szembeállását láthatjuk a velejéig romlott antagonistával, a börtönigazgatóval szemben. Mindezt tükörfényesre csiszolja a gyönyörű zene, kisebb lassítások, kránozás (tömegjelenetnél a kamerát daruval emelik meg) és természetesen az áttűnések. Véleményem szerint már csak egy idős fogvatartott érzelemmentes arcközelije hiányzott, miközben szeméből lassan legördül egy könnycsepp, de nem akarok beleszólni. Íme a jelenet:
Még egy kis ötlet, hogy hogyan lehetett volna mg egy picit érzékletesebbé tenni:
A film egésze sajnos hemzseg az ilyen megoldásoktól, amik értem, hogy szépek, hogy tanítanak, de egy első helyezett filmtől elvárható valamilyen komplexitás, egy kis késztetés arra, hogy a néző magától jöjjön rá, vagy döntse el, hogy mi jó vagy rossz és ne előre megrágva, megemésztve infúzión keresztül legyen beoltva a mesei duális világkép. Ez a narratíva tök jó egy mesében. Egy mesében, ami még tanítja a gyerekeket, hogy hogyan orientálódjanak a világban. De úgy gondolom (és bocsánat, ha félreértettem valamit), hogy ez egy felnőtt közönségnek szóló film, hiszen gyilkosságról a börtönök megalázó és brutális világáról szól, ahol az igazságtalanság napi szintű jelenség. Már nem Hamupipőke és a mostoha konfliktusánál tart a közönség. Vagy az értékelések szerint mégis.(Az sem baj, ha a felnőtt közönség ilyen tematikájú művekre tart igényt, ilyen A Gyűrűk ura, vagy a Star Wars, de ezek egy részről még explicit mesei létük ellenére is komplexebbek, más részről meg fantasy-k és nem realistának titulált drámák.)
Mondok szépet is, hiszen a film nem csak történetből áll, akkor elég lenne könyvet olvasni. A színészi játék jó. A képek is szépek és esztétikusak, és a beállítások ellen sem lehet kifogás. Hibátlan hollywoodi recept, ami végül is a legnagyobb többségnek ízlik és ráadásul az előbbiek ismeretében is, könnyen emészthető. De hadd ne kelljen azt mondanom, hogy ez A Film, mikor már Hollywood is képes volt majd’ 30 évvel ezelőtt egy Bonnie és Clyde megalkotására.
Linkek: