André Léon Marie Nicolas Rieu holland karmester, zeneszerző, hegedűművész. Valószínűleg a kedves olvasó jól ismeri extravagáns koncertjeiről, pontosabban turnéiról és már mozifilmjeiről is. Elképesztő méretű rajongótábort sikerült saját maga köré kerítenie, akik nem csak a könnyed komolyzene-kedvelőkből állnak, hanem sajnos sok esetben közel sem laikus zenészekből. Elképesztően visszásnak és vérlázítónak tartom az ő közönségetető nyájterelését, amit egy kulturális és nívós produkciónak hazudik.
Nincs is annál rosszabb, mint amikor az ízléstelenséget próbálják nem csak értékesnek, de műveltségi alapnak kinyilvánítani. Különösen akkor, ha ezt rengeteg ember teszi egyszerre, csillogó szemmel, jobbra és balra dülöngélve, a You Raise Me Up-ot dúdolgatva. André Rieu szuperprodukciói esetében azonban erről van szó, már évtizedek óta. Dühítő, mert az összes zenész, háttérmunkás és maga a mester is kétségkívül nagyon tehetséges művészek, akik hatalmas hasznára lehetnének a kultúrának, a komolyzene emancipálásának, annak, hogy ne a közönség semmilyen ízlését elégítsék ki, majd még mossanak is el utánuk és betakargatás közben egy jó éjt puszit is adva egy altatódal kíséretében nyugtatgassák őket. Semmi baj nincs az olyan jellegű kikapcsolódással, ha egy darab agysejtünket sem kell megmozdítani, sőt szükségesnek is tartom, de ilyen nagyjából egy jó berúgás, amit jó néhányan viszont teljes lealacsonyodásnak tekintenek és semennyire sem egy „gyönyörű művészeti Kánaánnak”.
Iszonyatosan frusztráló, hogy ezt a képet nem kellett megszerkesztenem, ez csak szimplán ilyen.
Álkultúra giccsben. Igen. A módszeresen kiszelektált, közönség kedvenc giccsparádék egy olyan színpadképpel előadva, melyet bármelyik Disney film megirigyelne, sőt, sírva könyörögne a receptért. Barokk csipkekották, csillogó, szatén nagyestélyik, a szalagavatós Mariann álmainak kontyai, flittereső, és persze Josh Groban. Jó, természetesen Strauss is előfordul, bár elképzelni nem tudom azt a Spotify lejátszási listát vagy azt a közeget, ahol ők ketten egymás után döccenés mentesen válthatnák egymást. Hát Rieu mester megtalálta a kapcsot.
Frusztráló, mert nagyon sokan hiszik azt, hogy egy értékes produkciót fogyasztanak, egy olyan kulturális terméket, melynek befogadása után többek lesznek, mint előtte (feltételezem, hogy ez a kultúra lényege). Azonban ez nem így van, mert arról van szó csupán, hogy az eddig is beszűkült, ízléstelen alapjuknak egy olyan megerősítést nyújtanak, amely az eddigieket csak visszavonhatatlanul beleégeti az idegeikbe, retinájukba, személyiségükbe. Persze, hogy hatalmas közönség tart erre igényt, nem mutat fel semmi megosztót, csak a csillogást, gyönyörűt, egyszerűt, halálosan könnyen befogadhatót és ez teljesen rendben van, egy ideig, szintig, de azokon a horizontokon, ahol ez a jelenség mozog már káros. Nem lehet egy komolyzenei-pop-giccs hányást aranyos gyerekekkel, tündérekkel úgy feltüntetni, mint valami közönség/közösség formáló erőt.
Az összes produkcióban elképesztően erős interakciót láthatunk a közönséggel, olykor még énekelteti is őket a mester, így az egész aréna együtt zengi az Ave Maria-t vagy valamilyen elfeledett dallamocskát. Ezzel az egész „koncertnek/cirkusznak/lovasszínháznak” egy olyan érzeted ad, mint a 19. századi vásárokban az Elefántembert és egyéb csodabogarakat produkáló és eladásra kínáló árus és közönsége kapcsolatának. „Én játszom nektek bolondok, mögöttem mosolyognak és élvezik, de ti is úgy fogtok táncolni, ahogy én fütyülök!” Majd a színfalak mögött belerúg a lovába és őrjöngve követeli cirkuszi majmától, hogy legközelebb még egy triplaszaltót is csaljon bele az előadásba.
Összegezve. Mindent nevezzünk a nevén. Egy hullarészeg estét sem nevezek lelki megkönnyebbülésnek és az esztétikai és szellemi ízlés kicsúcsosodásának, akkor ezt sem fogom kulturális ékességnek, csak a sznobéira flitteres tündérporának.
Válogatás "kedvenceimből":
