Fekete fehér film, fekete szereplőkkel, egy helyszínen, ami kizárólag a két karakter egymással való interakciójára alapozza a teljes narratívát? Jaja, izgalmas próbálkozás és persze nagyon más, mint amit eddig a mainsteam filmkészítéstől láthattunk. No, de ez azt is jelenti, hogy ez egy jó film? Nope. De egy átlagos, színes-szagos, akciódús, szimpla történetvezetéshez szokott néző mit fog mondani? Hát valószínű valami olyasmit, hogy „érdekes volt, ilyet még sosem láttam, de hát művészfilm” vagy „Imádom Zendaya-át, hát itt is nagyon szép volt!”. Ha pedig egy pszeudo-értelmiségi akar előadást tartani, akkor mindenképp ki fog pottyanni valahonnan, az univerzum zárt kapui közül egy Tavaly Marienbadban utalás (hiszen fekete fehér!) vagy egy Hitchcock Kötél hasonlat, mert hát az is egy térben játszódott ugye.

Malcolm & Marie Sam Levinson író -rendező és Rév Marcell operatőr alkotása, ami 2021 elején lett elérhető a Netflix kínálatában. A film a csodálatos pandémia miatt nagyon kis stábbal dolgozott minimális szereplőgárdával. A fekete fehér egy és háromnegyed órás film egy helyszínen, a címszereplő pár lakásán játszódik, ahol végeláthatatlan veszekedésüket hallgathatja végig a néző türelmesen, hosszan, majd rájöhet arra, hogy hát basszus, még van egy óra a filmből. Veszekedésüket Malcolm figyelmetlensége robbantja ki, hiszen rendezőként a filmje bemutatóján az unokahúga nővérének a lányának is köszönetet mondott, csak a barátnőjének, Marie-nak nem. Ebből indul el a lavina, és a westerni ostorcsattanásokkal verik egymást Dante poklának fenekére, nagyjából Lucifer mellé.

Az nem titok, hogy a film a párbeszédekre, jelen esetben üvöltözésekre épít, ami egy nagyon érdekes és rizikós vállalkozás. Ez különösen érdekes a film művészetében, hiszen a dramaturgiát felépítő tényezők közül egy dupla elefántcsonttoronnyi státuszt kap, ezzel az adott mű fókuszát képviseli. Long story short: ezen áll vagy bukik a film és sajnos meg kell hagyni, hogy nem dőlt össze, de a Jenga torony elég kétségbeejtő helyzetben van és a következő húzó sajnos az 5 éves Áronka lesz.

Megszámlálhatatlan veszekedést hallgatunk végig a film során, melyeket megszakít egy-egy nyugodt perc, mikor azt hihetjük, hogy mindenki meg fog nyugodni. De nem. Az Etna, ahogy a példa is mutatja, nem akar lenyugodni. Az összes szóváltás hihetetlen pontos, választékos, de mégis rendkívül érzelmes, ami egy idő után furcsa, mintsem megrázkódtató. Egyszerűen olyan, mintha a színészek egy előre megírt szöveget olvasnának fel (és nem azért, mert rossz színészek). Teljesen elveszíti mindennemű realitással való kapcsolatát, mikor már a 15. aspektusból gyalázzák egymást olyan módon, mintha egy szocio-és pszichopata súgását üvöltenék miközben mélyen egymás szemébe néznek.

A másik visszatérő elem a filmművészet felé tett tisztelgés, ami a 60-as évek óta minden szerzői filmes munkájában kötelező elem. Csak nem mindegy, hogy mennyi ideig szopkodjuk egymás faszát, hogy a Ponyvaregény Mr. Wolf-ját parafrazáljam. Amikor Godard úgy döntött, hogy Belmondo a vezetői ülésből Anna Karinával az oldalán a kamerába nézve beszéljen, az egy negyedik falat nagyon tudatosan ledöntő gesztus volt, egy elképesztően transzgresszív önreflexió (Igen, direkt csinálom. Köszönöm, bekapom.). Itt egészen más a helyzet, hiszen a filmben Malcolm, Bordwell és Thopson filmenciklopédiáját olvassa fel, megint csak idegesen, ami nem egy tisztelgés a művészetnek, hanem egy nagyképű villogás a nagy alkotók és műveinek ismeretével. Ha Malcolm ezután a kamerába nézve számon kértre volna rajtunk, a nézőkön, hogy mi tahók még az évszámokat sem tudjuk, legalább jót derültem volna.

Van azonban a filmnek két erős és jó aspektusa is. Az első a színészi játék, ami mindkét fél, Zendaya és John David Washington részéről is kifejezetten jól működött. A szövegről nem ők tehettek, de ennek ellenére is egy hiteles párt alkottak, akiknek a kapcsolatában az érzelmi vonulat lehengerlő.

Hasonlóan pozitív élmény az operatőri munka, egy-egy kép gyönyörűen megkomponált és esztétikus volt, sok esetben valóban túlzóan letisztult, mintha csak egy reklámot látnánk, de összességében egy mozivásznat érdemlő filmes bravúr.

A láthatatlan ember című horror/thriller már lassan fél éve található meg a mozik kínálatában, persze kisebb szünettel, a mindenki által tapasztalt pandémia okán. Az, hogy nincs új film a mozikban teljesen érhető, valamiből meg kell élniük, ha már nyitva vannak, éppen ezért az utolsó garast is kifacsarják a már ezer éve műsoron lévő remekművekből.

Én is csak most jutottam el oda, hogy befogadója lehessek ennek a műnek, persze az átlagos mozinézői attitűddel, miszerint nem volt jobb dolgom kedd este, de kedvem volt valamit megnézni. Azzal pedig nem árulok el nagy titkot, hogy a teremben felbukkanó további 10-15 ember is több mint valószínű, hogy hasonló indítékkal jelent meg a vetítésen. De ez csak a kontextus, ez a tény nem minősíti a filmet (feltétlenül).Essünk túl röviden a történeten, hogy érthető legyen a további fröcsögés. Spoilerek lesznek, ha valaki még meg szeretné nézni a filmet.

Nem akarok mindig az IMDB-re hivatkozni, de mivel ezen a platformon mindenki is leadhatja a voksát, egy valamilyen szinten reprezentatív képet kaphatunk a film fogadtatásáról. Nos itt a cikk megírásának pillanatában 7,1 pontot szerzett, ami több mint méltányos értékelés. Saját véleményem szerint ez egy gyenge 2-es de inkább 1-es és az is csak azért, mert valóban teljesíti azt, ami a mai mozikban a film definícióját fedi, vagyis egy audiovizuális tartalom, ami 24 fps-sel „pörög” a szemünk előtt, de nagyjából ennyi.

A történet olyan, mintha pár kezdő forgatókönyvíró (nem olyanok, akik tanulták a szakmát, hanem mondjuk pár 15-16 éves kamasz) összeült volna, azzal a motivációval, hogy most valami újat és ijesztőt kéne kitalálni. Ebből az lett, hogy az összes horrorfilm-szerű klisét (amik beleférnek a 16-os karikába) összesűrítették és szereztek mellé egy A-listás színésznőt, hogy azért legyen miért beülni. Az, hogy tele van jump scare-rel (továbbiakban pirítós-effektus) abban szinte semmi meglepő nincs, de alapvetően felmérhetővé teszi a story gyengeségét, ha csak azzal érzi a nézőt kizökkenthetőnek, hogy 2 perc csend után egy hírtelen svenkkel és a hangsáv kiakasztásával kiüt a székből.

Tele van plothole-okkal (vagyis a történet inkonzisztens), nem elég, hogy rengeteg dolgot elfelejt, nem említ meg, de a saját maga által írt, mutatott és kiemelt elemeket is elfelejt. Ilyen például a biztonsági kamerák jelenléte, használhatósága. Amikor a csajnak be kell tenni, akkor csak azt veszik a kamerák, ami az ő „bűnösségét” bizonyítja, amúgy egy baromi népszerű és telített étteremben, ahol bizonyító ereje lenne a felvételeknek és Cilike ártatlanságára is fény derülne, ott eszükbe se jut megnézni. Vagy, ha a kutya hozzáér a kocsi oldalához, annak azonnal megszólal a riasztója, amire a ház ura tized másodperccel később már kapcsolja a lámpát (aki amúgy be volt altatózva). Vagy itt van a láthatatlanná tévő köpeny (nem ironizálok tovább), ami oké, hogy láthatatlanná tesz, de nem volt arról szó, hogy szupererőt ad, márpedig a hősünk (ismétlem, egy optikus), egy tucat fegyveres őrt nyír ki, mindenféle eszköz nélkül. Lenyűgöző.

A hangmérnök kihasználhatta az ezer éve tárolt összes hangeffektjét, hiszen, ha gonosz optikusunk a jelmezben kísért, valamiért raptor hangja van, meg néha visít is, mint valami alien. Valamint még az Ördögűző ijesztő hangjait is felhasználhatta egy-egy pirítós-effektusnál, hogy „Hát ha má’ lúd…” Az részletkérdés, hogy teljesen logikátlan, de jól hangzik, meg a vágásnál tök jól néz ki, mert minden sávnak más színe van, ilyenkor olyan, mintha lenne benne munka meg gondolat.

A rendező, aki egyben az író is nem igazán tudom mit gondolt, de ő sem feltétlenül, de esélyes, hogy a főszereplőnk is így volt ezzel. Olyan rendezői utasításokat kaphatott, hogy azt sem tudta, hogy fiú e vagy lány, nem, hogy éppen Merre? Mitől? Miért?.

Még egy rövid, szubjektív észrevétel. Ha egy hivatalosan horrorfilm csúcspontján, amikor a feszültség már nem fokozható tovább, szinte hangosan röhögök a moziban ( A Fekete ruhás nő című filmtől egy hónapig nem aludtam), akkor lehet, hogy valami erősen félrecsúszott a dramaturgiai megfontolásokban, de nem akarok ujjal mutogatni.

Rengeteget lehetne írni erről a filmről, de felesleges, mert ezen gondolatok allegóriái csak untatnák az olvasót. Mindezzel együtt én meleg szívvel ajánlom ezt a filmet, mert híve vagyok annak, hogy törjünk ki a saját buborékunkból és tágítsuk a kulturális forrásainkat, hiszen az is építő tud lenni, ha meg tudjuk határozni azt, hogy mi az, ami semmiképpen sem jó.

Itt egy Queen szám, ami nem jó, úgy tűnik ez a cím el van átkozva, ha még belőlük is csak ennyit hozott ki:

Az új hullámos irányzatok végig söpörték Európát a második világháborút követően. Az olasz neorealizmust követő szerzői filmes, művészfilmes irányzat minden országban saját jellegzetességekkel bírt, mégis talán a mainstream közönségben legismertebb vonulata a francia új hullám, azaz a Nouvelle Vague. Talán legismertebb alkotója a mai napig aktív és formabontó Jean-Luc Godard, a Kiffuladásig c. film teremtője. Formabontó, olykor naturalista megoldásai rengeteg új és régi filmben fordulnak elő, azonban legkiemelkedőbb magyar manifesztációja a több mint 10 évig futó (poszt)szocialista sorozat, a Szomszédok.

Sokak csak a magyar alsó középosztály eposzaként ismerik az olykor kínos, de mégis a szekunder szégyen összes arcizmot megrándító ereje ellenére szerethető telenovellát, a Szomszédokat. 3 család mindennapjait követheti a kedves néző, pontosan a Takács, Vágási és Magenheim család fordulatos konfliktusait. Ármány, szerelem, halál. Minden, ami egy kalandos sorozathoz kell. A fűvel belőtt (és maghalt) kamasztól a gazdagréti lakótelep rendszerszintű erőszakolás-jeleneteiig kifogyhatatlan Horváth Ádám íróinak tárháza.

Ami mégis a francia új hullám megtestesülésévé avatta eme remekművet, az nem csak történetvezetés, hanem sokkal inkább a stilaritás bugyraiban keresendő. Az epizodikus szerkesztés tipikusan egy ilyen eleme a dramaturgiai építkezésnek. Gondoljunk csak Etus kalandjaira, mikor a piacon flangál és udvarlói társaságában csípős oda-vissza, ostorcsapásszerű párbeszédek közepette pattogtatja a szót.

A fenti jelenet tovább lendít a stíluseszközök hullámán, a statisztéria (itt csak háttérszereplők) szerepéhez. A francia új hullám ugyanis híresen az ad hoc filmezést preferálja, ami nem teszi kitétellé a tökéletes precizitást és az utolsó részlet hibátlan beállítását. Ez itt is látható, hiszen a piacos nénik és bácsik egyáltalán nincsenek beavatva a forgatás titkába és mit sem sejtve, valóban a napi bevásárlásukat végzik, aminek köszönhetően egy nagyon természetes atmoszférát teremtenek a készítők. Lehengerlő!

A francia új hullám, bár nagyon kedveli a kötetlen(nek ható) szerkesztettséget, még is gyakran élnek a kritika eszközével. A sorozatban ebben sincs hiány, hiszen a néző, még több mint 20 év távlatában is tájékozódhat az akkor éppen aktuális politikai vagy ép társadalmi problémákról.

Az egyik talán legfeltűnőbb, a cikkem alapjául szolgáló eszköz az az a természetes rögzítési megoldás, ami talán a laikusok számára is igen szembetűnő. A kamera rögzítetlen állapota, homlok egyenest megy a képregény-esztétika minden eszközével és szabadon a mozgásokat követve svenkel (mozog) végig a jeleneteken, akár bedöccenve, elakadva vagy indokolt esetekben variózva (zoom).

De, hogy tovább fokozzuk az indulatokat, a cikk végére következzen a rengeteg néző által méltatlanul kiparodizált, az epizódok végén a főbb karakterektől elhangzó rövid életbölcsességek, melyek a sorozat dramaturgiai megváltástörténetének tekinthetőek. A negyedik fal megtörése, melyből a legtöbbet itt tapasztalhatjuk, az új hullámos megmozdulás tökéletes kiteljesedésének analógiája.

André Léon Marie Nicolas Rieu holland karmester, zeneszerző, hegedűművész. Valószínűleg a kedves olvasó jól ismeri extravagáns koncertjeiről, pontosabban turnéiról és már mozifilmjeiről is. Elképesztő méretű rajongótábort sikerült saját maga köré kerítenie, akik nem csak a könnyed komolyzene-kedvelőkből állnak, hanem sajnos sok esetben közel sem laikus zenészekből. Elképesztően visszásnak és vérlázítónak tartom az ő közönségetető nyájterelését, amit egy kulturális és nívós produkciónak hazudik.

Nincs is annál rosszabb, mint amikor az ízléstelenséget próbálják nem csak értékesnek, de műveltségi alapnak kinyilvánítani. Különösen akkor, ha ezt rengeteg ember teszi egyszerre, csillogó szemmel, jobbra és balra dülöngélve, a You Raise Me Up-ot dúdolgatva. André Rieu szuperprodukciói esetében azonban erről van szó, már évtizedek óta. Dühítő, mert az összes zenész, háttérmunkás és maga a mester is kétségkívül nagyon tehetséges művészek, akik hatalmas hasznára lehetnének a kultúrának, a komolyzene emancipálásának, annak, hogy ne a közönség semmilyen ízlését elégítsék ki, majd még mossanak is el utánuk és betakargatás közben egy jó éjt puszit is adva egy altatódal kíséretében nyugtatgassák őket. Semmi baj nincs az olyan jellegű kikapcsolódással, ha egy darab agysejtünket sem kell megmozdítani, sőt szükségesnek is tartom, de ilyen nagyjából egy jó berúgás, amit jó néhányan viszont teljes lealacsonyodásnak tekintenek és semennyire sem egy „gyönyörű művészeti Kánaánnak”.

Iszonyatosan frusztráló, hogy ezt a képet nem kellett megszerkesztenem, ez csak szimplán ilyen.

Álkultúra giccsben. Igen. A módszeresen kiszelektált, közönség kedvenc giccsparádék egy olyan színpadképpel előadva, melyet bármelyik Disney film megirigyelne, sőt, sírva könyörögne a receptért. Barokk csipkekották, csillogó, szatén nagyestélyik, a szalagavatós Mariann álmainak kontyai, flittereső, és persze Josh Groban. Jó, természetesen Strauss is előfordul, bár elképzelni nem tudom azt a Spotify lejátszási listát vagy azt a közeget, ahol ők ketten egymás után döccenés mentesen válthatnák egymást. Hát Rieu mester megtalálta a kapcsot.

Frusztráló, mert nagyon sokan hiszik azt, hogy egy értékes produkciót fogyasztanak, egy olyan kulturális terméket, melynek befogadása után többek lesznek, mint előtte (feltételezem, hogy ez a kultúra lényege). Azonban ez nem így van, mert arról van szó csupán, hogy az eddig is beszűkült, ízléstelen alapjuknak egy olyan megerősítést nyújtanak, amely az eddigieket csak visszavonhatatlanul beleégeti az idegeikbe, retinájukba, személyiségükbe. Persze, hogy hatalmas közönség tart erre igényt, nem mutat fel semmi megosztót, csak a csillogást, gyönyörűt, egyszerűt, halálosan könnyen befogadhatót és ez teljesen rendben van, egy ideig, szintig, de azokon a horizontokon, ahol ez a jelenség mozog már káros. Nem lehet egy komolyzenei-pop-giccs hányást aranyos gyerekekkel, tündérekkel úgy feltüntetni, mint valami közönség/közösség formáló erőt.

Az összes produkcióban elképesztően erős interakciót láthatunk a közönséggel, olykor még énekelteti is őket a mester, így az egész aréna együtt zengi az Ave Maria-t vagy valamilyen elfeledett dallamocskát. Ezzel az egész „koncertnek/cirkusznak/lovasszínháznak” egy olyan érzeted ad, mint a 19. századi vásárokban az Elefántembert és egyéb csodabogarakat produkáló és eladásra kínáló árus és közönsége kapcsolatának. „Én játszom nektek bolondok, mögöttem mosolyognak és élvezik, de ti is úgy fogtok táncolni, ahogy én fütyülök!” Majd a színfalak mögött belerúg a lovába és őrjöngve követeli cirkuszi majmától, hogy legközelebb még egy triplaszaltót is csaljon bele az előadásba.

Összegezve. Mindent nevezzünk a nevén. Egy hullarészeg estét sem nevezek lelki megkönnyebbülésnek és az esztétikai és szellemi ízlés kicsúcsosodásának, akkor ezt sem fogom kulturális ékességnek, csak a sznobéira flitteres tündérporának.

Válogatás "kedvenceimből":

https://www.youtube.com/watch?v=OtmL88obaHY

https://www.youtube.com/watch?v=EJqiV55JnX0

Rengeteget böngészem az IMDB hírhedt top 250-es listáját, újabbnál újabb filmklasszikusok után kutatva, hiszen mindig van mit nézni, a filmes látókört szélesíteni. Végzett filmelméleti hallgatóként sokáig zavart a tény, hogy a hosszú évek óta legelső helyen rendületlenül regnáló (A) remény rabjait nem sikerült beékelnem a megnézendő alapművek közé. Éppen ezért pár hónapja úgy döntöttem, hogy ezt a tarthatatlan állapotot felszámolandó, megnézem, hogy milyen is az a film, ami majd’ mindenki szerint is tökéletes.

Bár nem lenne szabad elvárásokkal leülni egy film elé, úgy, hogy még nem is láttuk, de eme remek hírneve nem engedte a teljesen elfogulatlan, előítéletmentes kezdést.  Az IMDB-s lista bár tudott, hogy nem mindig a legerősebben mérvadó sorrendet prezentálja, de hellyel-közzel megbízhatónak tartom. Az oldalon bárki értékelhet, aki regisztrál, szóval a legnagyobb laikustól a trollon keresztül az elismert kritikusig mindenki véleményezheti a látott (vagy nem látott) műveket egy 10-es skálán.

Ezen a ponton belefolyhatnék egy filmelméleti vitába, hogy kinek értékes vagy értékesebb a véleménye, hogy kire kell, lehet hallgatni, hogy fontos-e, hogy valaki, aki értékel egy filmet az tudja, hogy x jelenetnek a német expresszionista művek adtak ihletet, aminek az egyik legkiemelkedőbb darabja a Dr. Caligari mellyel rengeteg közös vonása van az akkori skandináv filmeknek. Véleményem szerint, is. Kell a laikus, aki tudja úgy nézni a filmet, hogy a hatását méri fel, hogy a saját mechanizmusait értékeli, de kell a teljes kontextus is, hogy érthető legyen, hogy egyes megoldások miért olyanok, amilyenek.

Szóval a hírhedt film. Ahogy írtam, hatalmas elvárásim voltak felé és ez lehet, hogy hiba volt. De nem tudtam elképzelni, hogy egy 1994-es alkotás évek óta töretlenül a legnagyobb közönségbarát film legyen, mikor rengeteg, hihetetlenül nívós nemzetközi példával találkozhattunk azóta (nem olvastam se előtte, se utána az alapul szolgáló könyvet). A történet a következő: Egy fiatal, sikeres bankárt feleségének megölésért börtönbe zárnak, annak ellenére, hogy ártatlan. Andy (Tim Robins) sok mindent megtesz ártatlanságának bizonyításáért, azonban hosszú éveken keresztül sikertelen. A börtönben azonban összebarátkozik egy társával, Red-del (Morgan Freeman), akivel szabadulásuk után ismét összehozza az élet.

Hogy ne csak a vakvilágba beszéljek, hanem konkrét példát is mondjak, itt van a híres „opera jelenet”, ahol Andy felrak egy operalemezt a sok munkával kiváltott irodában, ahol dolgozhatott, úgy, hogy a hangszóróból az összes fogvatartott hallhassa. A jelenetben egy százasszög komplikáltságával bíró szimbolikát, azaz a zene és szabadság összekötését és a tökéletes ám elnyomott protagonista h i h e t e t l e n szembeállását láthatjuk a velejéig romlott antagonistával, a börtönigazgatóval szemben. Mindezt tükörfényesre csiszolja a gyönyörű zene, kisebb lassítások, kránozás (tömegjelenetnél a kamerát daruval emelik meg) és természetesen az áttűnések. Véleményem szerint már csak egy idős fogvatartott érzelemmentes arcközelije hiányzott, miközben szeméből lassan legördül egy könnycsepp, de nem akarok beleszólni. Íme a jelenet:

 Még egy kis ötlet, hogy hogyan lehetett volna mg egy picit érzékletesebbé tenni:

A film egésze sajnos hemzseg az ilyen megoldásoktól, amik értem, hogy szépek, hogy tanítanak, de egy első helyezett filmtől elvárható valamilyen komplexitás, egy kis késztetés arra, hogy a néző magától jöjjön rá, vagy döntse el, hogy mi jó vagy rossz és ne előre megrágva, megemésztve infúzión keresztül legyen beoltva a mesei duális világkép. Ez a narratíva tök jó egy mesében. Egy mesében, ami még tanítja a gyerekeket, hogy hogyan orientálódjanak a világban. De úgy gondolom (és bocsánat, ha félreértettem valamit), hogy ez egy felnőtt közönségnek szóló film, hiszen gyilkosságról a börtönök megalázó és brutális világáról szól, ahol az igazságtalanság napi szintű jelenség. Már nem Hamupipőke és a mostoha konfliktusánál tart a közönség. Vagy az értékelések szerint mégis.(Az sem baj, ha a felnőtt közönség ilyen tematikájú művekre tart igényt, ilyen A Gyűrűk ura, vagy a Star Wars, de ezek egy részről még explicit mesei létük ellenére is komplexebbek, más részről meg fantasy-k és nem realistának titulált drámák.)

Mondok szépet is, hiszen a film nem csak történetből áll, akkor elég lenne könyvet olvasni. A színészi játék jó. A képek is szépek és esztétikusak, és a beállítások ellen sem lehet kifogás. Hibátlan hollywoodi recept, ami végül is a legnagyobb többségnek ízlik és ráadásul az előbbiek ismeretében is, könnyen emészthető. De hadd ne kelljen azt mondanom, hogy ez A Film, mikor már Hollywood is képes volt majd’ 30 évvel ezelőtt egy Bonnie és Clyde megalkotására.

Linkek:

A remény rabjai

Dr. Caligari

Bonnie és Clyde